Jól van, te meg nagyon akarsz emlékezni, de nem tudsz, emléknek most elég az, az otromba kék felhő a páncélszürke égen (egen). Látod, szólt nyugodtan az asztal fölött a kezéért átnyúlva nőjéhez (nőm) én tudok emlékezni, majd a plafonra kapott tekintettel így: a szív emlékezik és nem az ész! A páncélos tekenőcös égbolt-menedék Kapolcs fölött homorult óvón, többünk fölé. Szépsége szerintem ugyanaz, mint minden szépségé, érzed tőle ez időt, ahogyan megy és ez a fájdalomérzet tesz elfogódottá, bármely objektum alkalmas lehet erre – nézett vidáman nőjén túl az ablak mögött sötétlő varjúra – nekem tizenegynéhányéves korom óta cakkos felhőképletek teszik ezt a csodát.

A felhők nem mennek, nem mozognak. Néha úgy szól a döntés: tovább vonulnak, és az egész raj (miskulancia), izé nekiindul. Alatta fényes olajzöld teherautó is lehet, lehet alatta mászóka, vagy kifordult boka. A felhő raj (miskulancia, „csoport”) tovamegy. A raj saját viszonyait is folyvást átrendezi a vonulásban, élvezettel húzza ki magát az alakzat rendjéből, az emberek (miskulanciák) ordó teremtéséből. Örömmel tovamegy szabadon. Nem káromkodik, nem pihen. Elcsavarodik és már iramlik is.

Kusza csavarodásban közelít a légy, kuszán csavarodott hajad felé, kapd már össze a hálóinged, kapj már magadra valamit, kapj föl egy téglát, és súrold meg a térded keményedését most már hazámban is legyen puha a bőröd. Röhög. Összehúzza. Nincs is hálóinge.

Nem mindenki a Jolánkád.

Nem így kell beszélni.

Összehúztam a szememet, nekiiramlott és hazament köntösöstül. Nem volt messze ahova haza ment, gangilag közel. Koszos az ablaka, ráférne már egy… Rengeteg minden ráférne itt temérdek sok mindenre. Az férne rá, hogy valaki jól kikormozza. Mondta Berkes tanárúr, valamilyen tanárnőre nem tiszteletből. A koszos üvegen dugóhúzó légy megpihen. Idill. Jöhetsz be Jolánkám – nincs ilyen név – nincs ilyen helyzet. Kapd össze magad. Kapd össze magad itt van a válság. Rettenet. Pokolkapuk erőtvevése. Toronyiránt.

(Itt azt gondolta, hogy: hórukk. Talajtornán hangzott el, ez volt a bíztatás (bíztató szó) ami minden bíztatástól megundorította)

A rendes monogramos téglák egyikét vette magához, megreszelte a térdét. Rajtakapom. Megkap. Káromkodik valaki. Utca. Az utca kék. A reggeli emberek beszélnek így. Tisztul az utca, én a harmadikról jöttem le. Én csak most hallgatok ki – nézem, ahogy elmész lent. Én itthon maradok. Meleg téglát tettem az ágyadba és megkíméllek a hidegtől. Kipréselem magamból a szeretetet. Keskeny a rés. Szűkek a kapuk. Ragad az a kilincs. Biblikus ráncaid. Börtönbe foglak küldeni. Megkíméllek előtte. Jaj de hideg van dugod ki a lábad – akkor minek dugod ki – matracról ágyra váltottunk. És már szép szavakkal beszélünk a szomszédokkal és egymással is. A téglát kidobtad te az útra? Meglökted a kecskét? Hülye. Aranyos.

Dög.

Ezek a szép szavak.

A reggeli emberek más szókat mondanak, mindenki más. „különuniverzum” a szék: szék – az asztal az meg: asztal. Megszólítottalak téglakaparás közben (tégla: vagyis egy tégla amin van egy ovál bemélyedés (bemély) azon törünk mandulát – nemröpülszki kurvanyádat – szépszó) szereted a szomszédot? Kapolcsról ismerem…tágul el velem a szoba, a legszebb felhők tétova ismerői vagyunk. Azért tétova, mert ezt a szót most ideírtam. Magabiztosan hallgassad. Én soha nem hazudok, még ha tétovaságom nem is a legmagabiztosabb határozottság. Nem is kell azzal a téglával semmit sem csinálni. Ez így pont jó. És még mim jó, kérdezte a hálóköpenyét itt is meg ott is (amott) megnyitva. Szemtelen bókokkal kellett jönnöm, amiket magam is szégyelltem. De valami miatt jól tudom ezeket mondani, valami miatt ezt egynémely nő megkérdezi, mert neki fontos. És még mim jó, mit csinálok jól. Még a  kapcsolat elején vagyunk azzal a fiúval és még nem jó, de én miben vagyok jó, de veled jó, miért jó? hogy csinálom és ez most neked jó? (amit csinálok)

Amit csinálsz, azt csinálom én is jó – és meglátjuk.

A köntös, az köpeny, más nők ilyenbe meghalni járnak a kórházba ő is, de ő újjászületni is. Rosszindulatú daganatot mondott nekem, jóindulatút a barátnőinek a tea mellett. De hát csak huszonhat vagy. Újjászületni nyáron, a felhőkből kifogni a szelet. Magasan fényképezni magunkat mint egy katedrális. Mindjárt jön mindjárt lesz.

Az benned a jó, mint a többiekben. Lehet azt mondani. Kapolcs, nyár beindulsz, beindultok. A legjobban én indulok be. Ismerj már ki. Ismerhetsz, itt vannak a zsemlemorzsák elszórva csak menj rajta végig. Most reggel álmodozhatunk az ágyban arról, hogy, majd nyáron

Na gyerünk. Ismerj ki. Gnoteiszeauton. Az is. De most én. Engem.

A köntös, az köpeny és facsipeszek vannak rajta amikor szárad, vagy amikor a lavórból ráugrik (levelibéla a béka, az egyikük már erre hallgat, Peremarton Krisztinára ugrálunk az ágyon). Facsipeszek vannak rajta, ha fel kell tenni a csipeszt a combjára – és átugrik. Ha fel kell tenni, mert van amikor dunakavicsot dobálok a hasára, vagy ő gumimacikat. Vagy olyan is van amikor csak a hasfalról lepattanó dunakavicsok hangjával álmodom és azt képzelem: ez olyan mint amikor gyöngyöt szórnak egy piros műanyag tölcsérbe és egyszer sokat és az a sok megakad, majd lezúdul egyszerre. Így pattognak a dunakavicsok szöszös, poros szekrények alá, egy hasfalról.

A köntös: az köpeny, félig megnyitva meg jó. Ezt másképpen úgy is elmagyarázhatnám (erre most ne reagálj jó), hogy aki éppen összejött a barátjával, az éppen velem meg is csalta. De éppen így szokott ő eljárni mindig – közli nekem valami londontérkép alól –  valami hülye messzeségből. Én meg így jártam el.

Amit meg most kérdeznél az föl sem merült. Ja meg se kérdeznéd.

A köntös, az köpeny alkatra legalábbis hasonlóak, ez a mostani puha törökmintás, ez itt valami keletszakos albérlet, ez albérlet? Nincs mikró, nem kérdezem. Szomszéd nem albérlet, van gyufásskatulyagyűjtemény, londontérkép, felesleges szagok. Gazdagabb az ember, ha már voltak vele kegyetlenek, és ő is volt kegyetlen. Most már ennek a váltakozása ragasztja a heteket össze hónapokká.

Látod, szólt a hálóingjét ültében a combjáról lesimítva, én ilyen szemét is tudok lenni. Azt hiszi, mert olvas, hogy ezt „értékelem”, hogy ő most szembe fordította saját irgalmatlanságának csontfejét, szembe nézett vele és beismer. De csak tetszeleg magának, nekem. Nincs benne kegyetlenség, sem erő a szavaiban.

Látod – szólt szétsimított hálóingje mellett cigarettázó ujjakkal – én is emlékszem azokra a szép felhőkre emlékszem arra még, hogy félig berogyasztott lábbal néztük, egy láthatatlanul emelkedő kukoricatarlón. A konyhaasztal fölött átnyúlva igazítottam meg a kávét. Nem rezeltem be. Tudtam, hogy mindjárt elmegy.